.
Ez a gyertya már leégett.
Oka: ANYAI FÁJDALOMMAL ANYAI SZERETETTEL....ÉRTED. "Égő könnycsepp mondd neki hogy szeretünk, Soha el nem feledünk!&
Elmentél
Hát Drága Fiam elmentél, örökre elmentél,
Lelked a Megváltó, magához emelte,
Mi maradt itt, mi maradt utánad,
Fájdalom és gyász könnyek, végtelen hulláma,
És űr, hatalmas űr, mit itt maradt utánad,
De TE már az Úrtól, békességet kaptál.
Kik itt maradtunk, gyászolunk és sírunk,
A fájdalommal gyásszal nagy- nagy harcot vívunk,
A hiány, mi lelkünket szaggatja és tépi,
Miért kellett így legyen, az ész nem is érti,
De szívünknek rejtekén, az emlékek között,
Mindörökké itt leszel, lelkünkbe költözve,
S míg Rád gondolunk, TE is itt leszel velünk,
Mert emlékeink útján, mindig rádlelhetünk,
Eljön majd a nap, mikor Mi is elindulunk,
És az Úrnak jóvoltából ismét találkozunk.
A titokzatos égben vagy talán,
Mi némán felnézünk, s a szívünk fáj.
Sírunk, pedig Te most fenn az égben,
Már rég pihensz angyalok ölében.
Nekünk most mennünk kell tovább,
De szívünkben vagy, s gondolunk Rád!
Mi lehet gyógyír fájó sebeimre,
bánattal megtűzdelt szenvedéseimre,
mit tegyek ha beborít engem a gyász,
ez a sötéten komor végzetes nász?
Imára kulcsolt remegő kezekkel,
könnyel áztatott szomorú szemekkel,
Istent kérem hallja meg jajszavam,
hallja meg lelkem mekkora gyászba van.
Elmegyek, mert el kell mennem...
Vár rám az ismeretlen... hosszú álom
Míg éltem szívem és lelkem
Néktek adtam... hát ne fájjon halálom!
Csendesen alszik, megpihent végleg
angyalok bölcsője ringatja már
nem jöhet vissza, hiába hívjuk
emléke szívünkben otthont talál...
„Drága összetört virágaink,
Pihenjetek csendesen,
Ne érezzétek fájó könnyeink,
Álmodjatok, míg találkozunk
odafenn.”
Tudod ugye, bennem élsz!
Mindig itt leszel,
A szívem átölel,
Amíg élem az életem!
Te mindig elkísérsz,
És mindig bennem élsz,
Mindig itt élsz majd velem!
Még őrzöm a tüzet
még várok rád
s ameddig ez a tűz ég
csak addig élek már
Múltunk közös kuckójában
életedet fénybe zártam.
Elbújt árnyékok a fák közt
őrzik szívemben az arcod.
Lelkem keresi a hangod.
Ó, hinnem kell, hogy lelked mégis él,
E földi kíntól mentesülten, fénylőn,
Mi vagyunk csak, kiket siratni kell,
Kik itt maradtunk fájdalomban élőn
Tenélküled!