Leteszem ezt az elnyűtt, kopott, fáradt testet. Nem cipelem magammal tovább. Nem bírom már el a súlyát, túl nehéz. Bocsáss meg nekem, egy kicsit pihennem kell. De ne sírj, kincsem, nem hagylak itt! Itt maradok veled. Én leszek a válladra hulló elsárgult falevél. Én leszek a csizmád talpa alatt csirkorgó hó. Én leszek a vesztesek csüggedtsége és a nyertesek fáradtsága. Én itt leszek veled, a világ minden szegletén. Ne sírj, kérlek, ígérem, vigyázok rád. Én kopogok be hozzád, ha konok őszi eső veri a bádogereszt. Én borzolom össze a hajad, ha hűvös szelek játszanak a fürtjeid között. Én kacsintok rád az ablak fényén át megcsillanó porszemben. És én simogatom arcodat, ha a fagyos ágak közül megérint egy gyenge napsugár. Soha nem hagylak el. Ott vagyok az erdő illatában. A vastag, földszagú avarban. A korhadó fákban és a berkenye zamatában. Ott vagyok veled, ha magányosan indulsz utadra egy tompa, városi reggelen. Ott vagyok veled, ha sírni támad kedved és megtiltod magadnak a könnyeket. Ott vagyok veled, ha tombolva üvöltenél, de nem lehet. És megvigasztallak az utcalámpák fényében kergetőző hópelyhek táncával. Egy, a ruhádon megpihenő pillangóval. Tücskök ciripelésével, kabócák zürrögésével. Hideg patakok monoton csörgedezésével. Réti virágok tarkaságával. És átkarollak, mindkét kezemmel. Amikor kövér méhek döngenek a körtefa alatt. Amikor enyhet adó szellő szárítja fel verejtékedet. És éjjel, amikor a csillagokat fürkészve magányosnak érzed magadat. Magamhoz ölellek, amikor zsenge füvekre heveredsz. És együtt nevetek veled. Mert így szeretlek látni, csilingelő nevetésed magammal viszem. Mint amikor még kisgyermek voltál: megállt az idő, és mi kergetőztünk a nagy asztal körül - miközben édes dinnyelé csordogált lefelé az állunkról. Hidd el, most is pont így nevetek veled. Mint ahogy akkor, együtt. És meghallgatlak. Én vagyok a mélységes csend a pusztában. Én vagyok a hallgatás a kóbor macskák nesztelen lépteiben. Én vagyok az üresség a barlangok hangtalan mélyén, és én vagyok az erdők odaadó figyelme. És válaszolok neked. Mert én beszélek hozzád a fák lombjainak susogásában, ha fújja őket a nyári szél. Én szólok hozzád, ha vihar előtt dörög az ég. Én üzenek neked, ha a féktelen hullámok neki-nekicsapódnak a máladozó szikláknak. És én ropogok, pattogok, énekelek altatót nyári éjeken a tábortüzek lángjaiban. És szeretlek. Mindig is szerettelek. Ne sírj, drága gyermekem, nem veszítesz el, itt vagyok veled