Hogy mit tudott, a mi kicsi tulipánunk? Mert sokmindent tudott, amit egyikünk sem: tudott olyan szívbőljövően játszani, ahogy egyikünk sem, tudott egyszerre   boldogan kacagni s közben kicsi lábával szigorúan toppantani, ahogy egyikünk sem, tudott tiszta szívvel odaadni bármit, amit egyikünk sem, tudott úgy bocsánatot kérni, ahogy egyikünk sem, tudott az igazáért a végsőkig kűzdeni, ahogy egyikünk sem, tudott egyszerre ötfélére figyelni, ahogy egyikünk sem, sokszor tudta, mire gondolunk, ahogy egyikünk se, tudott gyerekebb lenni a gyereknék és felnőttebb a felnőttnél, ahogy egyikünk sem. . . Zabolátlan kiscsikó, nyári hőségben hirtelen vihar, cikázó villám derült égen. . .

Sokmindenre tanított minket: türelemre, nyitottságra, a most és itt fontosságára, kitartásra, vidámságra, hogy az életet élni kell minden pillanatban. . .

Feladatokat is állított elénk: nem elég szeretnünk és úgy szeretnünk, ahogy van, meg kellett találnunk a szeretetnyelvet, hogy értsük ő mitől érzi, hogy szeretik. És úgy gondoljuk, megtaláltuk. Megtaláltuk a kulcsot. Használtuk. S a zabolátlan kiscsikó már magát zabolázta, a hirtelen vihar fuvallattá szelidült, a cikázó villámmal már nem járt mennydörgés. . . Szívünkbe égette magát örökre. Nem ment el, valójában itt van a szomszéd szobában. .