Haja fehér volt. Hófehér és mindig sima, mindig rendes,

arca kerek volt, szava csendes, ajka piros volt, mint az alma.

Sötét ruháján csipke díszlett és nem volt nála szebb nagymama.

Üres az asztal már azóta,Ó, míg velünk volt, minden ízlett.

És könnyes szemmel ma is látjuk, hogy soha nem volt jobb barátunk,

sem azután... sem azelőtt.

Pedig csapás rá sok szakadt;

dolgozott, s közben temetett, férjet, rokont és gyereket,

de lágy mosolya megmaradt. S bár átélt nyolcvankét nyarat,

mosolya még nem változott;az mindig enyhülést hozott,

az idő bárhogy is szaladt.

De egyszer mégis elment...Nem bírta már az életet.

Neki küldjük ez éneket,s a szempillánkon könny ragyog.

Kis finom, fehér porcellán volt Ő nekünk... s jaj eltörött!

Csak lelke él még... mely örök,s vigyáz távolból ránk mindörök…....