Üvöltve verődik mellém az elmúlás, a tegnap 
már messzeség, a teremtőt most elfogadni nem 
tudom, bár hozzá könyörgök, adja vissza őt. 
Végső hullámként szívem egy része elhal, 
vallomásom hozzá, sírásom érte hallatszik 
csupán, még mindig keresem fellegnek szép 
kékjét szemében, életben halnék, halálban 
maradnék, ne találjon rám a feledés. Vádolom 
a hajnalt, amiért hasítja az eget, melyen a fényt 
világomba engedi át, vádolom az éjjelt, mely 
örökre elbujtatta őt, s vádolom magam, mert 
nem álltam lesben, hogy segítsek neki mennybe 
lépdesni én. A kétség most önzetlenül kóstolgat, 
végleges valósággal az üresség szembesít, mohón 
ajkamhoz menekül néhány szó, de a mindennapi 
gondolat hangja már hiábavaló. Láttam tekinteted, 
halálba pillantva égbe vágyott, hiszem, mélységből 
öröklétbe szabadult a lelked, éreztem a világ 
megremegett, látva tovarepülésed. Mérhetetlen 
fájdalmamnak visszhangjai örökké hallatszanak, 
van is otthonom, meg nincs is, édes hamvaid 
anyám, halálomig karolva velem maradnak.