E M L É K E Z Ü N K 

 

Csendes téli nap, sötét ruhás emberek, / Jöttek búcsút venni, kik ismertek, szerettek. / Kevés a szó, inkább csendben hallgatunk. / Nincs egymásnak mit mondanunk. /

 

Koporsód körűl többen összejöttünk, / Lássa mégegyszer arcod tekintetünk, / Váltakozó érzés bennünk, bánat és fájdalom, / Békés nyugalom, halvány kisimult arcodon. /

 

Körül álltuk a nyitott sirgödrödet, / Engedve, vagy visszatartva könnyeket. / Búcsú pillantás, a végső, az utolsó, / Ereszkedett a mélybe testeddel a koporsó. /

 

A betemető föld gyorsan emelkedett / Hamar megjelent a föld felszine felett / Végső formába kerűlt a sirhalom, / Jövőmre gondolva elgondolkodom. /

 

Koszorúk, virágok temették be a sirhalmot / Álltunk, magunkba folytva fájdalmat, bánatot. / Csendes némaságban vártunk perceket, / Elindultunk lassan, hozva lelki sebünket. /

 

Tavasz felváltotta a hideg telet / Nem csökkentve a fájó érzéseket. / A sirdombot eltakarta megújúlt sirhelyed, / Márványtáblára van felirva neved. /

 

Emlékezünk, ez maradt felőled meg nekünk, / Reménytelenségben is még reménykedünk. / Földi utunkat járva, sietünk, vagy ballagunk, / Tegnapjaink után meddig lesz holnapunk. /

 

Sirhelyed előtt állva elgondolkodom, / Elkövetkezik, mikor nekem sem lesz holnapom. / Betakar mindent az urna, és sirhalom, / Nem gyötör többet a földi fájdalom. /

 

Elmúlt az ősz is, újra itt a tél, / Betegségedben sokat szenvedtél, / Szégyenkezve, de be kell vallanunk, / Tompul bennünk lassan fájdalmunk. /

 

Sirhelyeden készen vár az urnahelyünk, / Hárman egy helyen, már szerepel nevünk, / Korai halálod nekünk is megoldást adott, / Utolsó ajándékként az élet szebbet nem adhatott. /