Elmentél 

Drága Fiam elmentél, örökre elmentél,  
Lelked a Megváltó, magához emelte,  
Mi maradt itt, mi maradt utánad,  
Fájdalom és gyász könnyek, végtelen hulláma,  
És űr, hatalmas űr, mit itt maradt utánad,  
De TE már az Úrtól, békességet kaptál.  
Kik itt maradtunk, gyászolunk és sírunk,  
A fájdalommal gyásszal nagy- nagy harcot vívunk,  
A hiány, mi lelkünket szaggatja és tépi,  
Miért kellett így legyen, az ész nem is érti,  
De szívünknek rejtekén, az emlékek között,  
Mindörökké itt leszel, lelkünkbe költözve,  
S míg Rád gondolunk, TE is itt leszel velünk,  
Mert emlékeink útján, mindig rádlelhetünk,  
Eljön majd a nap, mikor Mi is elindulunk,  
És az Úrnak jóvoltából ismét találkozunk. Lomb,szirom virág susogja a szél.Hogy emléked köztünk Örökké Él!  

 

Elmegyek, mert el kell mennem... 

Vár rám az ismeretlen... hosszú álom

Míg éltem szívem és lelkem 

Néktek adtam... hát ne fájjon halálom! 

 

Csendesen alszik, megpihent végleg

angyalok bölcsője ringatja már

nem jöhet vissza, hiába hívjuk

emléke szívünkben otthont talál... 

„Drága összetört virágaink,

Pihenjetek csendesen,

Ne érezzétek fájó könnyeink,

Álmodjatok, míg találkozunk 

odafenn.”

 

Tudod ugye, bennem élsz!

Mindig itt leszel,

A szívem átölel,

Amíg élem az életem! 

Te mindig elkísérsz,

És mindig bennem élsz,

Mindig itt élsz majd velem!

Még őrzöm a tüzet

még várok rád

s ameddig ez a tűz ég 

csak addig élek már

 

Múltunk közös kuckójában

életedet fénybe zártam.

Elbújt árnyékok a fák közt

őrzik szívemben az arcod.

Lelkem keresi a hangod.

Ó, hinnem kell, hogy lelked mégis él, 

E földi kíntól mentesülten, fénylőn, 

Mi vagyunk csak, kiket siratni kell, 

Kik itt maradtunk fájdalomban élőn 

Tenélküled!