Szívemben mindig ott élsz, lelkemnek már része vagy,nem számít most a távolság,magad vagy bennem a gondolat"  TÖBB mint

Hat éve már,hogy elmentél,
Lehunytad a szemed csendben,
Még búcsút sem intettél.
Még gyakran sírok utánad
Testem-lelkem át-és átjárja a bánat.
Fáj,hogy már nem lehetsz mellettem,
Felnézek az égre és a csillagok közt kereslek felettem.
Mond,miért kellett így történnie?
Miért kellett a csúf,gaz Halálnak győznie?
Mond,miért adtad fel oly korán a harcot?
Miért nem csókolhatom már soha szeretett arcod?
Mond,miért lett már a Te lakhelyed a hideg,fekete föld?
De nem!! Hisz Te angyalszárnyakon szállsz a csillagok fölött!
Szállj,Szállj az Angyalok között Drága ROLCSIKÁM!
S remélem,hogy ott boldog vagy és gondolsz néha Reám!!!

A gyermekünk iránt érzett szeretet, olyan mint a szerelem. Csak mélyebbről jön, sokkal erősebb, és bármi is történjen, e  

Roland emlékére, örök szeretettel.Ha még egyszer láthatnám...?  

ÉDES DRÁGA ROLI   

 

 Csak gyújts meg egy gyeryát, s ha fényénél elmosolyodsz, 
Ott vagyok, ott vagyok, hol a szeretet fénye ragyog...                                 Valóság voltál, s most utolérhetetlen álom lettél.  

S mint egy szép madárka, úgy szállt tova mára,

Egy reményvesztett anya álma,

Örök keserűség maradt utána. . .

Ülök csendben némán a sírodnál,
nem hiszem el ,hogy odahaza ,már nem vársz rám!
Lehet ,hogy csak egy álom csupán,,,s ha kinyitom az ajtót,
ott állsz előttem,,,
s azt mondod,,,MEGJÖTTEM!!!!!

Nyújtom a kezem fogd meg kérlek
visszavárunk most is téged
hiányzol gyere vissza hozzánk
érző szíved vigyázzon ránk.

 
                        

„Mekkora üresség, ha távol van az a lény, aki egymaga betölti az egész világot! Ó, mennyire igaz, hogy, akit szeretünk, megistenül! Nem volna csoda, ha Isten féltékeny volna rá, ha nem volna bizonyos, hogy a mindenek atyja a világot a lélekért, a lelket pedig a szeretetért alkotta meg.” / Victor Hugo /

  Szemünkben tükrözik tekintetük még

S a boldog órák drága, tiszta üdvét
Fölissza lelkünk, mint virág a napfényt
És élnek ők tovább, bennünk ....örökké.

Csillag vagy az égen.HIÁNYZOL, HIÁNYZOL...NAGYON!!  
Szeretetem lángját gyújtom én, és fájó szívvel nézem, ahogy a gyertya Érted ég !  

Mindig szükségem van az Anyukámra, nem számít a korom. Megnevettet. Letöröli a könnyeimet. Erősen ölel. Látja sikereimet... Látja bukásaimat... Felvidít..? ? Anyukám egy ígéret Istentől, hogy lesz egy barátom Örökké!"     Végleg elmentél hosszú utadra,
hangod nem halljuk többé soha.
Fájó szívünk felzokog érted,
örökké szeretünk,
Nem felejtünk Téged!"FÁJÓ SZIVVEL.

EMLÉKEZÜNK......KÖNNYEZÜNK.Fáj minden gondolat, fájnak a szavak, Fáj, hogy az idő előre, s nem visszafelé halad !  

Nehéz elfogadni, mi a világot jelentette nem rég, Az mára nem más, mint féltve őrzött emlék. Hiányodat elviselni nem megy olyan könnyen, Akárhányszor RÁD gondolok, kicsordul a könnyem. Most csend van, ujra sötétben állok, Fénysugarat már csak álmaimban látok. A jót mi köztünk volt, ne felejtsd el kérlek, Mert a távolból is nagyon szeretünk mi TÉGED! ! ! ! ! ! ! ! ! !

Köztünk maradsz. Ott vagy minden szóban, Forróságban, hóban, Mosolyban és könnyben, Lármában és csöndben, Fényben  
Köztünk maradsz.

Nap minden percében hiányzol, ez a fájdalom elkísér bennünket amíg élünk ? Örökké szeretünk drága Angyalunk ?

Elmegyek, mert el kell mennem... 

Vár rám az ismeretlen... hosszú álom

Míg éltem szívem és lelkem 

Néktek adtam... hát ne fájjon halálom! 

 

Csendesen alszik, megpihent végleg

angyalok bölcsője ringatja már

nem jöhet vissza, hiába hívjuk

emléke szívünkben otthont talál... 

„Drága összetört virágaink,

Pihenjetek csendesen,

Ne érezzétek fájó könnyeink,

Álmodjatok, míg találkozunk 

odafenn.”

 

Tudod ugye, bennem élsz!

Mindig itt leszel,

A szívem átölel,

Amíg élem az életem! 

Te mindig elkísérsz,

És mindig bennem élsz,

Mindig itt élsz majd velem!

Még őrzöm a tüzet

még várok rád

s ameddig ez a tűz ég 

csak addig élek már

 

Múltunk közös kuckójában

életedet fénybe zártam.

Elbújt árnyékok a fák közt

őrzik szívemben az arcod.

Lelkem keresi a hangod.

Ó, hinnem kell, hogy lelked mégis él, 

E földi kíntól mentesülten, fénylőn, 

Mi vagyunk csak, kiket siratni kell, 

Kik itt maradtunk fájdalomban élőn 

Tenélküled!