" Ne sirass a fejfámnál állva!  
Nem vagyok ott.  
Nem alszom.  
Ezernyi fúvó szél vagyok.  
A hó gyémántragyogása vagyok.  
Az érett magba zárt napsugár vagyok.  
Őszi eső vagyok.  
Ha nyugodt reggelen felébredsz,  
Az égre kelő madarak 
Fürge szárnycsapása vagyok.  
A csillagok égi fénye vagyok.  
Ne sirass a fejfámnál állva!  
Nem vagyok ott.  
Nem alszom. "

 

  

" Elengedni valakit nem azt jelenti, hogy megszűnik a fájdalmad. Amíg szereted, fájni is fog a hiánya. Ez nem baj. Attól még elengedheted. Sírva búcsúzunk egymástól, s ha igazi a szereteted, ez egy jó sírás. Elválasztva lenni bárkitől is, akit szeretünk: fáj. Ha már nem fáj: nem is szeretjük. (. . . ) Az elengedés nem azt jelenti, hogy az ember szíve kihűl. Nem azt jelenti, hogy elfelejtem örökre. Nem közönyt jelent. Az elengedés azt jelenti, hogy hagyom őt szabadon repülni, szállni, a maga útján - abban a biztos reményben, hogy visszatalál majd hozzám. De amíg nincs itt, mindig hiányzik. És fáj. "

(Müller Péter)

Fejemben emlékek keringenek.
Míg a sírod rendezgetem,
Apám, könnyem törölgetem.
‎" Állok a sírodnál, merengek,

Sírva gondolok mosolygó arcodra,
Biztonságot adó két erős karodra.
Erős voltál, nem panaszkodtál,
Némán tűrted a kínok- kínját.

Hervadtál, mint vázában a rózsa,
Szívemben nagy űr tátong azóta.
Nem haltál meg, itt vagy velünk,
Napról- napra emlegetünk.

Holtod után is szeretünk,
Nem, el soha sem feledünk.
Hantodon nyílik a szegfű, a rózsa,
Szívünkbe nem halványul emléked soha.

Temetőbe, míg virul a virág,
Szomorúan gondolunk mi Rád.
Számtalanszor kiáltanám
Kisírt szemekkel: APUKÁM! "  

AZ ÉN APUKÁM 

Az én apukám. . . Reggel mikor felébredek,  
Játékosan reám nevet.  
Két kezével csak nekem int,  
Gyere Pannám bújj ide is.  

S Apát látván az ágyban 
Én szedem is apró lábam.  
Tudom nála jó helyem lesz,  
Erős karja menedék lesz.  

Míg Anya a reggelit csinálja,  
Apa velem játszik az ágyban!  
Mosolyomtól arca ragyog,  
Én ilyenkor boldog vagyok!  

S ha munkába mész!  
Én is megyek!  

Nadrágodat nem eresztem!  
S könnyes szemmel arra kérlek,  
Apa maradj, ne menj még el!  

Lehajolva engem ölelsz,  
Megígéred, nagyon sietsz.  
Az arcomat simogatod,  
Könnyeimet felszárítod.  

Apa int, mert mennie kell,  
Most csak Anya az ki ölel!  
De szívében vele vagyok,  
Gondolatban kezét fogom!  

S mikor leszáll az est,  
Kispárnámra Te teszel le.  
Betakargatsz, hogy ne fázzam 
S ne lógjon ki csöpp lábam.  

Későre jár, álmos vagyok 
Mesédet már alig hallom.  
Érzem azt, hogy engem nézel 
Álmomba is Te kísérsz el.  

Köszönöm, hogy vigyázol rám,  
S hogy Te vagy az Én Apukám!  
Velem leszel, míg csak élek,  
Te vagy az Én példaképem! ! ! (Szeretlek Apa)   

(Bágyi Bettina)

 

Szeretlek Apa!

Köszönöm, hogy elhitetted velem, hogy bármit csinálok, jól csinálom.
Köszönöm, hogy megtanítottál emberül élni és másokat megbecsülni.
Köszönöm, hogy mindig átsegítettél az élet nehéz időszakain.
Köszönöm, hogy megtanítottál nézni és figyelni, gondolkozni, kérdezni és felelni.
Köszönöm, hogy akkor, amikor a világ összeesküdött ellenem, te sugárzó mosolyt küldtél felém és bátorítottál, erőt adtál.
Köszönöm, hogy gyengéimet, hibáimat mindig diszkréten kezelted.
Köszönöm, hogy felismerted a pillanatot, amikor már egyedül is elboldogultam a világgal és elengedted a kezem.
De sohasem hagytál magamra teljesen.
Állandóan keményen dolgoztál, hogy mindenem meglegyen és mindig biztattál, hogy csak így tovább és én büszkén hirdettem: Apu mondta. . .

 

Ha könnyű lenne megsiratni és gyászolni azt, amit elvesztettünk, akkor sokkal könnyebb lenne az életünk. Annyira fáj, de annyira fáj valóban megsiratni, meggyászolni azt, amit elvesztettünk, hogy inkább nem akarjuk. Akkor, amikor életemben először megéreztem azt, hogy mi az a gyász, mi az a siratás, a szívem úgy fájt, hogy azt hittem, belehalok.

(Feldmár András)

Mindannyiunk életében vannak olyan emberek, akik egyszerűen nem azért léptek be az életünkbe, hogy végig velünk maradjanak. Sokkal inkább azért, hogy átsuhanva életünk napjain, megmutassanak nekünk valami fontosat, ami megváltoztat bennünk dolgokat, örökre. Ha pedig eljön a nap, el kell őket engednünk és nem tehetünk ellene semmit. Óriási bennünk a veszteség, pedig igazából kaptunk valamit. .

" Amikor újra eljövök azt szeretném látni,
hogy mosoly ül az arcotokon, boldogok vagytok,
mire visszajövök, minden tervetek sikerüljön,
akarom, hogy így legyen, s ne felejtstek el,
de ne gondoljatok mindig rám, legyek az áldozati bárány,
mert nem sarjad minden magból kalász,
de ezzel velem vége legyen,
mert bennetek akarok tovább élni,
s nélkületek nincs hová, kihez és miért visszatérni! "

 

" Ha tudtam volna, hogy utoljára lép ki az ajtón,
szorosan átöleltem volna, hogy ne hagyjon itt.
Ha tudtam volna, hogy utoljára mosolyog én rám,
visszamosolyogt am volna rá én is csendesen és némán.
Ha tudtam volna, hogy utoljára hallom a hangját,
figyeltem volna Rá, hogy halljam, ha érzem a hiányát.
Ha tudtam volna, hogy utoljára kér lehetetlent,
még ha tudom is, hogy hiába, megtettem volna mindent.
Ha tudtam volna, hogy ez lesz az utolsó álma,
vigyáztam volna, hogy nyugodtan még tovább álmodja.
Ha tudtam volna, hogy ez lesz az utolsó napja,
higgye és tudja, hogy szeretem, arra kértem volna. "

 

 Édes apukám! Áldott mennyországi karácsonyt kívánok Neked!!! Nagyon hiányzol.... MINDIG SZERETLEK....