Pődör György

Még fájón, szelíden.
mint, mikor inga leng,
emlékkel üt szíven
valaki idebent.

Ahogy azúr- kéken
csorog ránk az Idő,
mint nagyított képen:
egy arcvonás kinő. . .

Elnémult ajakkal
a Csöndjét hallgatod,
s véled: még marasztal,
könnyezd meg, s te hagyod.

Rádöbbensz hirtelen,
minden perc egy talány,
s hol senki nincs jelen,
kezdődik a magány.

Egy kéz, amely végleg
megszoríthatatlan,
egy arc, amely véglen
megszólíthatatlan!

Mégis:
nem fájón, szelíden,
mint mikor inga leng,
emlékkel üt szíven
valaki idebent!