drága test vérem imátalak

Három éve már annak, hogy elmentél, oly  gyorsan , hogy el sem köszöntél! Nem volt többé szemedben szikra, Megtört , eltűnt a  nagy "kőszikla" .   Még most is hallom a távolból, intő szavad:  "Fiam! Mindig jó és igaz ember maradj! " Lehajtom a fejem s könnybe úszik szemem, Nincs már kinek válaszolnom  . . . .  - Igen Édesapám! Úgy lesz, igyekszem.   Szeretnék most is beszélgetni Veled. Megölelni téged s megszorítani kezed. Elmondani Neked, hogy boldog vagyok. De eltűntek az együtt töltött napok.   Három éve már, hogy nem vagy velem, Egy márciusi reggel, végleg elvitt tőlem . Mint mondták, álmodban ért a halál Elmentél egy tavaszi nap hajnalán.   Péter Csaba

Lajos bácsi szerető férj, apa, nagypapa volt. Aki ismerte szerette.

 

A Flex- ban dolgozott, sokan ismerték.

Míg jövőjét építettük Sorsa el volt döntve rég. Megkivánta, elszerette Tőlünk a hatalmas ég. Nem törődve semmit azzal, Hogy szivünknek fájni fog: Jöttek érte s mosolyogva Vitték el az angyalok!

 

  Béres Károly: Már én ülök csak Az esti csendben, míg színes meséket Szövöget kint az álmos, őszi szél, Elnézegetem szép képeinket, S nem haragszom senkire semmiért. Megbékélve a nagy magányossággal, Előkotorva szép emlékeket, Üldögélek csendesen, elmerengve, S mosolygó képeddel beszélgetek. Te meg figyelsz, szemedben furcsa fények, Szájad sarkában csöpp huncut mosoly, Dolgos kezed öledbe ejtve alszik, Így pihentem benne én valamikor. Mily sokat tudtunk ülni csendben ketten, Kint álmos szél fújt, furcsa, ősz-szagú, Csak egymást hittük, két űzött hitetlen, S míg együtt ültünk, elkerült a bú. Már én ülök csak némán, egymagamban, És nézem játékos kis képedet, A szél odakint fázós lett s erősebb... Milyen szép volt két mosolygó szemed.

Jó barát voltál, szerettünk, . Sok- sok évek emlékét,  szeretettel megórizzük.