Hirtelen hagytál itt bennünket. Nyudodj békében Apukám

nyugodj bekeben draga edesapam. . . . ! ! ! !

Ha emlegettek köztetek leszek, De fáj ha látom könnyetek, Ha rám gondoltok mosolyogjatok, Mert én már Istennél vagyok.

"Ne állj meg sírva nyughelyem előtt, Ne hidd, hogy alszom, hisz ott sem vagyok. A halkan fúvó szellőben találsz meg, És a hóban, mely gyémántként ragyog. Vagyok a napfény érett búzatáblán Őszi eső, mely gyengéden alászáll. Ha kora reggel egyszer arra ébredsz, Hogy madárraj száll arra szárny suhogva, Ha szíved csendes éjben engem érez, Én sugárzom rád, csillagként ragyogva. Ne állj hát sírva nyughelyem előtt, Emlékezz rám, és a halál nem vesz rajtam erőt!    

 

Nem vársz már minket ragyogó szemekkel , nem örülsz már nekünk szeretö szíveddel. De egy könnycsepp szemünkben Érted él , egy gyertya az asztalon Érted ég . S bennünk él egy arc , egy végtelen szeretet , amit töllünk senki el nem vehet . Telhetnek hónapok mulhatnak évek, szívböl szeretünk és nem feledünk Téged. . . . . .

Becsületes, családszerető, szorgalmas Ember volt. . . Emléke szívünkben él. . . !

 

Nőnek az árnyak, ahogy fogynak az esték, úgy fáj egyre jobban, hogy minden csak emlék a Te szíved nem fáj, de a mienk vérzik, mert a fájdalmat csak az élők érzik.