’’Ne fájjon nektek már hogy nem vagyok.

  Hisz Napként az égen nektek ragyogok.

  Ha szép idő van és  kék az ég,

  Jusson eszetekbe sok szép emlék!

  Ha rám gondoltok soha ne sirjatok!

  Inkább a szép dolgokon kacagjatok!

  Ha telihold van, az értetek ragyog.

  Ha hullócsillag száll az éjféli égen,

  Akkor mondjatok egy imát értem!

  Én is imát mondok majd értetek,

  Hogy boldog lehessen szivetek.

  Ha rám gondoltok soha ne sirjatok!

  Hisz szivetekben jó helyen vagyok! ”

’’ Nagy kérés volt  tőled, hogy őt hagyd meg nekünk?

  Könyörögni, szenvedni kell azért hogy boldogok legyünk?

  Nem sokat kértem, csak hogy gyógyujjon meg.

  S élje át velünk mit ő már nem élhet meg.

  Gyönyörű szemében a fény még csillogott.

  Még az utolsó napokban is mosolygott.

  Semmi mást nem akart ő csak élni még.

  Kűzdött, még tudott, még volt ereje.

  De a végzet őt is utolérte. . .

  Hosszú útra ment, és a csillagok vezetik.

  Vezetik útját, amig csak állmodik.

  Álmodjon egy öregkort, mely csodás és szép.

  Álmodja meg azt, hogy még mindig velünk él.

  Súgják meg a csillagok üzenetünk: hogy szeretünk

  Mondják meg azt neki, hogy SOHASEM FELEDÜNK! ! ! ! !

"Egy szép reggelre gondolok,
és mosolygok és meghalok.
Kéklett az ég, sütött a nap;
mentem sötét fenyők alatt.
Kezemet fogta jó apám;
sárgarigó fütyölt a fán.
Sárga rigó, huncut rigó,
azt fütyölte, hogy élni jó;
hogy élni jó, hogy élni szép,
ha fogják az ember kezét.
Jó lenni nagynak, kicsinek,
mindennek és mindenkinek,
sárgarigónak legkivált,
nagy kertben élni nyáron át,
fenyőre szállni rangosan,
fütyölni szépen, hangosan,
hirdetni vígan szerteszét,
hogy élni jó, hogy élni szép,
ha fogják az ember kezét.
Egy szép reggelre gondolok,
és mosolygok és meghalok.
Kék lesz az ég, ragyog a nap;
megyek magas fenyők alatt
kezemet fogja holt apám,
s megszólal egy rigó a fán.
Azt mondja majd az a rigó,
hogy élni szép, hogy élni jó,
de halni szebb, de halni jobb,
s én mosolygok és meghalok. "

"A kép halgat, az emlék mesél,
Emlék nelkül a kép semmit sem ér.
Ha ez kép gyűrött lesz és kopott,
Akkor ne felejtsd el, hogy
VOLTAM s talán VAGYOK. . . . . . . .

Bár még alig ismertünk,
De nagyon szerettünk.
Vártuk, hogy a kórházból,
Engedjenek haza,
Mindenki érted imádkozott,
Te drága kisbaba!
Angyalnak születtél,
Erre világra.
S végül tényleg Angyal lettél,
Fent a Mennyországban!
Szüleid és rokonaid,
Nagyon kiborultak.
Arra kérlek fentről,
nyújts nekik kis vigaszt!
Ők még nem tudják,
Jobb vagy a földieknél,
Ezért rendelt Isten,
Saját maga mellé!
Hosszú idő múlva,
Majd ráfognak jönni,
Jobb angyalnak lenni,
Mint a földön szenvedni!
Jó lesz ott neked,
Ott már nem fáj semmi,
Ha már az Úr úgy döntött,
Hogy elkellet menni!
Játsz nagyon sokat ,
A többi Angyalkával,
S légy Boldog Örökké,
Kicsi TITI ANGYAL!

" Szerettem volna még élni köztetek,
de a sors másképp rendelkezett
küzdöttem, de már nem lehet
szeretteim, Isten veletek! "

" Miért sirattok? Isten arca volt, mely mosolyogva, hívón rámhajolt. S én mentem. - - És most fényözönben élek. Nem vagyok más, csupán csak tiszta lélek. Sziromhullás volt, árnyékom lehullt. A szemetek hát könnybe mért borult? Ha emlegettek, nyomban ott leszek, De fáj, ha látom omló könnyetek. Nevem kimondva mosolyogjatok, S a fényem - - áldás lesz majd rajtatok! "