Nem az a fájdalom zokogva sírni, hanem zokogó fájdalmat mosolyba önteni. . . Anya, akinek holt gyermeke van, A fél testével maga is halott, És húzza- vonja le a föld felé, Mit énjéből a földnek átadott. Anya, akinek holt gyermeke van, Csal fél szemével néz a Napba már, A másik szeme túl a mindenen, Holt gyermeke távoli nyomában jár. Úgy jár, mint ki messze megy, Vagy messze útról érkezett imént, Mint idegen, ki otthont nem talál, Ki valahol elhagyta fél szívét. Csak fél szíve vergődik mégis itt, Aranykalitkában sajgó, bús madár, Míg itt a Földön élő kedvese, Tilos addig a másik út, határ. Félkézzel végzi sok- sok dolgait, S hiú viszályok fölött úgy lebeg Magasan, minden szennytől mentesen, Mint akit már nem érnek emberek. Anya, akinek holt gyermeke van, Csak félig él, lehúzza őt egy sír, S mikor élő lányaira mosolyog, Az egyik szeme akkor is csak sír. Ha meghalok, engedj, hadd menjek el! Vár reám, mit látnom s tennem kell. Könnyeiddel magadhoz ne köss, Örülj, hogy sok évünk volt közös. Szerettelek. Hogy mily jó volt veled, Te meg nem tudhatod, csak sejtheted. Hogy szerettél, köszönöm neked, De útra most már egyedül kelek. Bánkódj kicsit, ha bánkódnod muszáj, De túl sokáig magadba ne szállj! Csak rövid időre leszek tőled távol, S emlékem szívedben addig is világol. Sosem leszek messze, megy tovább az élet. Látni s érinteni nem tudsz engemet, Szívedből érezd szeretetemet! Veled lesz mindenkor, lágyan átölel, Míg végül te is egyedül indulsz az úton el. Tárt karokkal várlak majd s boldog mosollyal, Hazaérsz hozzám minden bizonnyal! ! Ő benned él tovább míg Te is élsz, Emléke mindig fáj, és örökre elkísér. Sírj hát, mert ez nagyon- nagyon fáj, Fáj az a kép, mit belül csak te látsz. Szeretgetnéd, simogatnád őt, de nem lehet, Könnyekkel öntözöd fájó emlékedet. Annyira fáj, hogy el sem mondhatom ! Nem látom többé, s nem is hallhatom. Hiába érzem őt itt belül élénken, kezét felém nyújtva esdőn, félénken. Mardos a kín, hogy meg nem menthettelek, s mikor elmentél nem fogtam a kezed. Van egy dal, csak rólad szól, azt üzeni nagyon hiányzol. Ha hallod ezt a dallamot, akkor csak rád gondolok. Leszáll az est, s a csillagok, Egyikben most TE ragyogsz. Lelked bennem él tovább, odafentről vigyázz rám. Nem búcsúztál csak itt hagytál, most az égből figyelj rám. Érted sír most a szívem gyere vissza, s csak álom lesz. Egyszer talán újra látlak, mindennap én visszavárlak, Utolsó érités, utolsó pillantás, millió emlék mit örökre itt hagytál. . Miért kellett, hogy így legyen, kérdezlek, s Te nem felelsz. Hol jársz, vajon merre vagy? Szívemben mindig ott maradsz. Most Érted szól a zongora, minden egyes dallama, viszi a szél Te hozzád, Neked írtam. . hallgasd hát!