Kihalt az utca, sötét van és fázom
Sűrű köd honol ezen az ismerős tájon.
Kilépek az ajtón, szétnézek a ködben,
Megyek szomorúan, s gondolkodom közben.

Emlékek jönnek- mennek, rád emlékezem!
Sajnálom magam, mert még mindig FÁJ NAGYON nekem.
Fáj, hogy nem vagy itt, nem hallom a hangod,
Nem látlak, nem mosolyog rám arcod.

Szemedből az élet már akkor elköltözött,
mikor még éltél. A betegség megkötözött.
De végig az utolsókig kitartottál, ÉRTÜNK,
Éltél, de csak azért mert mi nagyon féltünk.

Féltünk mert éreztük, hogy nincs már sok hátra,
És nem jött a csoda pedig mindenki várta.
Elkerült minket, pedig folyton imádkoztunk,
TE sem, mi sem adtuk fel, nem siránkoztunk.

De nem volt tovább, sajnos feladtad a harcot,
Mostmár mások látják, nem feledett arcod.
Azokkal vagy, akik téged hagytak itt már régen,
Velük mulatsz, velük örülsz odafenn az égen.

És én itt maradtam, nekem még itt van dolgom,
De arcod, mosolyod, én a szÍvemben hordom.
Szeretlek, és szeretni is foglak, ameddig csak élek.
Ha azt akarom itt légy velem, a csillagokra nézek.

A csillagokat nézve, mást én már nem kívánhatok,
Csak annyit, légy boldog ott ahol én nem járhatok.
S néha nézz le ránk, kiket itt kellett hagynod,
Szeress minket, vigyázz ránk, mást már nem is kell adnod.