Én a magas égre néztem, önzőn, s nem láttam, hogy itt a földön
kihunyni készül egy gyertya- láng.
Apám elment, s ott a sírnál, ahonnan még egyszer visszanézett,
sírtam, s nem gondoltam semmi szépet.
Most az idő már új lapot nyitott, s a szavak miket számba adott,
megértek talán, hogy formát öltsenek.
Apu, most elmondom Neked, amit úgyis tudtál, bízom benne,
bár nem volt szavakba öntve, hogy erős karó voltál nékem
sorsom orkános szelében.
Hajóm alatt Te voltál a hullám, s árbocomon a vitorla,
mi sérült életemet gyengéden biztonságos partra sodorta.
Fészek voltál, ahová vissza- szállhatott lelkem, ez az örök vándorló madár,
s röptettél, mikor hívott a látóhatár.
Nem kérdeztem meg soha Tőled, hogy beváltottam- e reményeidet,
mikor kóborlásaimra indulva arcomra csókoltál útlevelet.
Nem mondtam el soha, mit álmodtam, pedig álmaimat is Tőled kaptam,
most már tudom, mert úgy váltak valóra mintha abban is a Te kezed volna.
Most felnézek, és kinyitom az eget még egy percre, hogy elmondjam Neked,
hogy megnyugtassalak , nem vagyok árva, mert itt vagy velem, a lelkembe zárva,
s most én őrizlek, védelek, míg felettem is elszállnak a hűtlen évek.
S mielőtt bezárulna az ég, még két szót felkiáltanék,
mit ritkán mondtam, azután elengedlek: Apu, szeretlek!