Annyira akartam élni
A betegséget legyőzni
Búcsúztam volna tőletek,
De erőm nem engedett.
Így búcsú nélkül szívetekben
Tovább élhetek.

Amikor már nem bírtam, mert nagyon fájt minden,
Karjaival védőn átölelt az Isten.
Fáradt, beteg lelkem örökre megpihen,
Ha vétkeztem Uram, bocsásd most meg nekem!

Ne búsuljatok, nekem már nem fáj semmi,
Ha eljön az este, csillagként tudok nektek üzenni.
Tekintsetek fel az égre, ott fogok ragyogni,
Szívetek egy darabja voltam, mit nem lehet pótolni.

Édesapám,
49 évesen itt hagytál mindent,
Bíztam, hogy meggyógyulsz, de sajnos nem így lett.
Olyan jó lenne, ha mellettem lennél,
Űr maradt utánad, mikor elmentél!
Azóta is sokszor szükségem lett volna még rád,
Egy apára, barátra, sokat gondolok rád.
Nehezen viseltem az első heteket Nélküled,
Édesapám, még mindig szeretlek tégedet.
Szeretni foglak, addig amíg csak élek,
Nincs kinek elmondjam, hogy nehéz az élet.
Tudom, ha még mindig köztünk lehetnél,
Panaszommal hozzád, bátran mehetnék.
Vigaszt nyújtanál, ahogy tetted is valaha,
Ezért is hiányzol, Drága ÉDESAPA!

Bíztunk az életben, hittünk a gyógyulásban,
De ha már abban nem, legalább a csodában.
Csoda volt, hogy éltél és minket szerettél,
Nem haltál meg, csak álmodni mentél.

Drága Édesapám!
Annyira fáj, hogy el sem mondhatom!
Nem látom többé, s nem is hallhatom.
Hiába érzem őt itt belül élénken,
kezét felém nyújtva esdőn, félénken.
Mardos a kín, hogy meg nem menthettelek,
s mikor elmentél nem fogtam a kezed.

Amíg csak élek rád emlékezem!
Az együtt töltött időt soha nem feledem!
Lélekben mindig itt leszel velem,
Odafentről mindig figyelsz engem!