Megállt az éj, az élet megremeg.
Síró harangszó távolból integet.
Hullik a hó, betakar lelkeket.
Sóhajok hívnak távoli mennyeket.

Fehér sírkövek ridegen néznek.
Nyugalmuk jajgat, pecsétje a végnek.
Párát ver a sors, hallgat a magány,
Kong az elmúlás, a lét itt talány.

Fekete árnyék sorsa előtt térdel,
Görbült magánya fájdalmakat tépdel.
Mécsesek fényén pislákol az emlék.
Sárguló kegyelet, enyésző nemlét.

Összetört lélek, megdermedt fájdalom.
Szíveket tépő, ordító rágalom.
Megáll az élet, az éj sírva remeg.
Kialudt a mécses, halott a gyermek.....