Egy angyal vigyáz rá valahol odafenn,
De gyógyírt nem adhat a bánatnak idelenn.
Pedig, hogyha most itt lenne velünk,
Örömünnep lenne e nap nekünk.
S bánatkönnyek helyett szemünkben fény gyúlna,
A szeretet lenne annak lánggyújtója.

Ha egy könnycsepp gördül végig az arcunkon, 

Ez azért van, mert szeretünk és hiányzol nagyon.
A könny és a szeretet édestestvér,
Nem szeretet, ami egy könnyet sem ér.
Ki sosem sír, az sosem szeretett,
Mert a könny és a szeretet egy napon született.

 Álmodtunk egy öregkort, csodásat és szépet, 
de a kegyetlen halál mindent összetépett. 

Csoda volt, hogy éltél, és bennünket szerettél, 
nekünk nem is haltál meg, csak álmodni mentél. 
Lelked elszállt, mint hó pihe a fényben, 
Ragyogj ránk fényesen csillagként az égen. 
Egy reményünk van, mi éltet és vezet, 
 hogy egyszer majd találkozunk veled. . . 

Jó lenne hinnem, hogy a lelked él, 
Itt leng köröttem testetlen alakban, 
S körülcsókolja síró arcomat, 
Ha elgyötrődött kínban, könnyben, jajban
Teéretted. 

Jó lenne hinnem, hogy a lelked él
Egy más világon, szép fénylő planétán, 
Ott vársz reám csak, zengve, boldogan, 
Míg elfáradok e bús földi sétán
S hozzád megyek. 

Jó lenne hinnem, hogy a lelked él, 
S egy új élet fénylő palástját hordod, 
És nézed, nézed az én könnyeim, 
Ki elvetettél minden földi gondot, 
S felém hajolsz. 
 
Jó lenne hinnem, hogy a lelked él, 
Ki csillag voltál itt a földi porban, 
És istenlelket csókoltál belém, 
Nem múlhatsz el Te hamuvá omoltan, 
Az nem lehet. 
 
Ó, hinnem kell, hogy lelked mégis él, 
E földi kíntól mentesülten, fénylőn, 
Mi vagyunk csak, kiket siratni kell, 
Kik itt maradtunk fájdalomban élőn 
Tenélküled! 

 

Valaki elment, akit szerettem.
Valaki volt a mindenem.
Búcsú nélkül itthagyott.
Utána csak üresség maradott.
Láttam őt nevetni, boldogan.
Hallottam a legyszebb szavakat,
Amiket ember csak mondhatott,
De elment, s a szívem megfagyott.
Valaki meghalt, akit szerettem.
Valaki magával vitte mindenem.

Hol van az a csillag, amely hozzád vezet?

Hol van az a madár, mely énekli a neved?

Hol van az a szellő, mely összekócol Téged?

Hol van az az utca, amely őrzi a lépted?

Hol van az az éj, mely ringatja az álmod?

Hol van az út vége, ahol majd meg kell állnom?

Merre induljak, ha majd mennem kell?

Hol lesz a végcél, ahová érkeznem kell?

Ott ahol testben nem, de lélekben létezel.

 

Hosszú útra ment és csillagok vezetik,

Vezetik útját amíg csak álmodik.

Álmodjon egy öregkort, mely csodás és szép,

Álmodja meg azt, hogy még mindig velünk él.

Súgják meg a csillagok üzenetünk, hogy

. . . "NAGYON SZERETJÜK, "

Mondják meg azt NEKI, hogy. . .

"SOHA NEM FELEDJÜK! ! ! "

Emlékezz rám, mikor fúj a szél,
Emlékezz mikor minden véget ér.
Nézz rám, fogd meg a kezem,
Szorítsd meg bátran, míg lehunyom a szemem.
Köszönöm, hogy szerettél, köszönöm, hogy élhettem,
Születtem 88, éltem halálomig.
De végig ember voltam, aki mindig csak álmodik.

Emlékezz rám...

Hogy milyen volt?

Különb, mint a többi.
Százszor is ezerszer is. . .
És mennyi jót tudott volna tenni.
Az ég is csak az ilyet szereti!
Az ablakon át, ha a csillagokra nézel,
Ő is ott van köztük valahol.
Kérte az időt, de az meg nem állt.
Hitvány győzedelmed ez!
Ostoba vagy halál!