A szörnyű abban, hogy így halok meg, nem az, hogy nem leszek, hanem az, hogy nem látom őket többé, nem mondhatom meg, hogy nem tekintettem őket levegőnek, nem mondhatom meg nekik, hogy tudtam az áldozataikról, melyekkel boldogabbá tették életemet, tudtam mindarról, amit értem tettek, és hogy mennyivel jobban szerettem őket, mint ahogy valaha is mutattam.
Ezeket soha nem mondtam el nekik.
Nem mondunk ilyeneket, amikor fiatalok vagyunk, és előttünk az élet. . . attól félünk, hogy szentimentálisan és ostobán hangzik. De annyira más, amikor meg kell halni. .
Bárcsak amíg lehetett, beszéltem volna, szeretném, ha bocsánatot kérhetnék a kis csúnyaságokért, amiket valaha elkövettem, vagy mondtam.
Bárcsak el lehetne mondani, hogy sohasem akartam igazán megbántani őket, és csak arra emlékezzenek, hogy sokkal jobban szerettem őket, mint ahogy mutattam.

 

  

Gondolok Rád akkor is, mikor nem beszélek Rólad.
Ott vagy minden nevetésben,
A szerető ölelésben,
Ott vagy minden hallgatásban,
a néma kiáltásban. . . .
Mikor a fákon csiripelnek a madarak,
Jelezvén ezzel is újra itt a tavasz. . .
Ott vagy a nyíló virágokban,
A reggeli napsugárban,
A hajnali ébredésben,
Az éjszakai csendben. . .
Ott vagy minden rezzenésben,
Az érintésben,
a szélben,
A viharban hajladozó fákban,
Minden percben és órában. . .
Itt vagy velünk. . .
Tudom!
Érzem. . .
Bár a szemem nem lát Téged. . .
De a szívem érez. . . ! ! ! ! !
 
 

Váratlan percben az életed véget ért,
Mint vihar a rózsát a halál tépte szét.
Az élet csendesen megy tovább,
Fájó emléked elkísér bennünket egy életen át!
 

Ha tudtam volna, hogy utoljára lép ki az ajtón,
szorosan átöleltem volna, hogy ne hagyjon itt.
Ha tudtam volna, hogy utoljára mosolyog én rám,
visszamosolyogtam volna rá én is csendesen és némán.
Ha tudtam volna, hogy utoljára hallom a hangját,
figyeltem volna Rá, hogy halljam, ha érzem a hiányát.
Ha tudtam volna, hogy utoljára kér lehetetlent,
még ha tudom is, hogy hiába, megtettem volna mindent.
Ha tudtam volna, hogy ez lesz az utolsó álma,
vigyáztam volna, hogy nyugodtan még tovább álmodja.
Ha tudtam volna, hogy ez lesz az utolsó napja,
higgye és tudja, hogy szeretem, arra kértem volna.

Elmentél, mielõtt felkel a nap
Nem érinthette napfény sápadt arcodat.
Elcsitult a madárzaj, a fák hallgatnak,
Mélységes ûr maradt utánad.
Elmentél oda, ahol minden végtelen,
Fájdalmat hagytál itt a lelkemben.
Nem nyílik már szemedben fényvirág,
Hangod sem hallom többé már. Könnyeim gyászolnak,
Ajkamon fájdalmas dal kél, viszi, röpíti utánad a szél. . .

Szívünk lángja Érted lobban, de a Te szíved már nem felel.
Lelkünk végtelen fájdalmában örökké létezel.
Néma órák halk percei a szavaidat suttogják,
Belül tudjuk, lelkünk még egyszer viszontlát.
Távol vagy tõlünk, mégis oly közel,
Mert a szívünk mélyén rejtettünk el.

Ne tudja meg soha senki, ne tudják meg az emberek,
Hogy a szívnek meghasadni mosolyogva is lehet.
Ma zúg a szél, töri az ágat,
Sajog a szív, ha feldúlja a bánat,
Vihar után csendes lesz a táj,
De a szív ezután is fáj.
Ha a fa veszít is ágat,
Jön a tavasz, hoz helyette százat.
De ha a szívet bánat érte,
A fájdalomnak soha nem lesz vége.

A csendes éjben egy gyertya lángja ég
Árván világit szobácska rejtekén
Õrzi az én kincsem álmát itt lenn
Mig Õ egy csodás csillagként tündököl fenn
Lenéz a kis lángra ott talál engem
Tudja mindig vele a szivem és a lelkem
S ha a gyertya lángja egy könnyet ejt
Az Õ szemében is ragyog egy könnycsepp
Mert érzi a gyertya lángja én vagyok
Imádom Õt a legszebb csillagot!

…. kezemben vigasz virág, csokorba hozom neked
de ha akarod, elédrakom azt a hegyet

ligetet, napot, holdat, csillagot, vagy a csendet
cseppjéig iszom a folyót, fenyítem a tengert
hátamra zsákként veszem bánatod, csak megpihenj
holnap már mosolyogj, a Mindent is elviszem
az idõt visszafordítom, ujjammal csettintek!
nézd! fényt varázsolok, lábujjra állva keringek!

szívem szakad meg érted… gyász… nagyon fáj
kezemben csokor virág, neked hozom…
örökké már…!

Amikor árnyamat felissza a nap,
Keress meg engem a nagy fák alatt,
A hulló levelek mesélnek neked,
Amikor majd én már nem leszek.
Látni fogsz és hallod a hangomat,
Simogasd meg majd akkor az arcomat,
Mert általad, benned élek tovább,
Én sem élhetnék ha te nem volnál,
De amíg te élsz én is itt leszek,
Mindent itt hagyok, semmit nem viszek,
Tied marad az ölelés, tied a szívem,
Ezt nem veheti el tõled már senki sem,
És a szemedet majd bármikor behunyod,
Mint a mesében én azonnal itt vagyok,
És vigyázok rád amíg van benned élet,
Mert amióta nem vagyok, már benned élek.

Látjátok feleim, egyszerre meghalt
és itt hagyott minket magunkra. Megcsalt.
Ismertük õt. Nem volt nagy és kiváló,
csak szív, a mi szivünkhöz közel álló.
De nincs már.
Akár a föld.
Jaj, összedõlt
a kincstár.

Okuljatok mindannyian e példán.
Ilyen az ember. Egyedüli példány.
Nem élt belõle több és most sem él,
s mint fán se nõ egyforma két levél,
a nagy idõn se lesz hozzá hasonló.

Nézzétek e fõt, ez összeomló,
kedves szemet. Nézzétek, itt e kéz,
mely a kimondhatatlan ködbe vész
kõvé meredve,
mint egy ereklye,
s rá ékírással van karcolva ritka,
egyetlen életének õsi titka.

Akárki is volt õ, de fény, de hõ volt.
Mindenki tudta és hirdette: õ volt.
Ahogy szerette ezt vagy azt az ételt,
s szólt, ajka melyet mostan lepecsételt
a csönd, s ahogy zengett fülünkbe hangja,
mint vízbe süllyedt templomok harangja
a mélybe lenn, s ahogy azt mondta nemrég:
" Édes fiacskám, egy kis sajtot ennék" ,
vagy bort ivott és boldogan meredt a
kezében égõ, olcsó cigaretta
füstjére, és futott, telefonált,
és szõtte álmát, mint színes fonált:
a homlokán feltündökölt a jegy,
hogy milliók közt az egyetlenegy.

Keresheted õt, nem leled, hiába,
se itt, se Fokföldön, se Ázsiába,
a múltba sem és a gazdag jövõben
akárki megszülethet már, csak õ nem.
Többé soha
nem gyúl ki halvány- furcsa mosolya.
Szegény a forgandó tündér szerencse,
hogy e csodát újólag megteremtse.

Édes barátaim, olyan ez éppen,
mint az az ember ottan a mesében.
Az élet egyszer csak õrája gondolt,
mi meg mesélni kezdtünk róla: " Hol volt. . . " ,
majd rázuhant a mázsás, szörnyü mennybolt,
s mi ezt meséljük róla sírva: " Nem volt. . . "
Úgy fekszik õ, ki küzdve tört a jobbra,
mint önmagának dermedt- néma szobra.
Nem kelti föl se könny, se szó, se vegyszer.
Hol volt, hol nem volt a világon egyszer.

Hol van az a csillag, amely hozzád vezet?
Hol van az a madár, mely énekli a neved?
Hol van az a szellõ, mely összekócol téged?
Hol van az az utca, amely õrzi a lépted?
Hol van az az éj, mely ringatja az álmod?
Hol van az út vége, ahol majd meg kell állnom?
Merre induljak, ha majd mennem kell?
Hol lesz a végcél, ahová érkeznem kell?
Ott ahol testben nem,
de LÉLEKBEN LÉTEZEL! ”

Lángra lobbant a fájdalom,
Szívünket tépi minden ága.
Fényárban úszó sírhalom,
Szeretteink sötét világa.
Viasz könnyeket sír a gyertya,
Hullajtja fájó könnyeit,
És a kemény hideg fejfa
A mécs füstjétõl könnyezik.
Szemünkben apró lángok égnek,
Csak mindig zokogunk érted,
De utat hagyunk a reménynek,
Hogy egyszer majd találkozunk véled.

Jó lenne hinnem, hogy a lelked él,
Itt leng köröttem testetlen alakban,
S körül csókolja síró arcomat,
Ha elgyötrõdött kínban, könnyben, jajban
Te éretted.

Jó lenne hinnem, hogy a lelked él
Egy más világon, szép fénylõ planétán,
Ott vársz reám csak, zengve, boldogan,
Míg elfáradok e bús földi sétán
S hozzád megyek.

Jó lenne hinnem, hogy a lelked él,
S egy új élet fénylõ palástját hordod,
És nézed, nézed az én könnyeim,
Ki elvetettél minden földi gondot,
S felém hajolsz.

Jó lenne hinnem, hogy a lelked él,
Ki csillag voltál itt a földi porban,
És isten lelket csókoltál belém,
Nem múlhatsz el Te hamuvá omoltan,
Az nem lehet.

Ó, hinnem kell, hogy lelked mégis él,
E földi kíntól mentesülten, fénylõn,
Mi vagyunk csak, kiket siratni kell,
Kik itt maradtunk fájdalomban élõn
Te nélküled.

Drága Anyukám, nagyon- nagyon nehéz
Úgy hiányzik nekem egy símogató kéz
Hiányzik egy arc mit megcsókolhatok
Hiány zi k egy váll, mit átkarolhatok.
Úgy hiányzol nekem, el nem mondhatom
Nem hoz engem vissza semmilyen hatalom
Imádkozol minden nap odalentrõl értem,
Nem felejtesz engem, én azt tudom, érzem
Rég volt mikor utoljára átölteltél engem
Olyan boldog voltam, úgy hiányzol nekem
Hiányzik minden: kedves mosolyod,
Selymes hajad és mosolygós arcod,
Ölelõ karjaid, tiszta szereteted
Ezeket soha, soha nem feledem
Nagyon szerettelek, senkit sem jobban,
Szívem idefent is csak érted dobban.
Testem az csak, mi odalenn pihen
Szívem és lelkem érted él idefenn
Angyalok közt lakom, de haza vágyom
Szüleim karjába: ez az én álmom.

 

Annyira fáj, hogy el sem mondhatom !
Nem látom többé, s nem is hallhatom.
Hiába érzem õt itt belül élénken,
kezét felém nyújtva esdõn, félénken.
Mardos a kín, hogy meg nem menthettelek,
s mikor elmentél nem fogtam a kezed.

Ha láthatnám a mosolyodat
Fejembe fészkelt a gondolat
Mit meg nem tennék Neked
Csak együtt lehetnék Veled

Ha láthatnám a mosolyodat
Megsimítha t nám arcodat
Szárnyal most velem a képzelet
Megfoghatom a két kezed

Ha láthatnám a mosolyodat
Ragyogna érte fenn a nap
A hold ezüstjét szórná ránk
Megszépülne e csúf világ

De nem láthatom már arcodat
Nem hallom kedves hangodat
Sötét a világ, s szomorú
Szívemben tombol a háború.

Szememben fájdalom,
Lelkem kiabál,
Keres Téged,
De nem talál,
Nem talál, hisz Te végleg elmentél,
Nem látlak már e Földön többé.
Engedd, hogy õrizzem gyönyörû álmodat,
Hogy Veled maradjak, ha ránk talál a pirkadat.
Angyali mosolyod álmaimban ébred,
S Te benne vagy azokban, ugyanúgy, ébren!

Mert egy könnycsepp a szememben még érted él,
egy gyertya az asztalon még érted ég.
Még fáj s talán örökre így marad,
de mindig velünk leszel az idõ bárhogy is halad!

Virágok, hogy tudtok nyílani?
Madarak, hogy tudtok szállani?
Gyerekek, hogy tudtok játszani?
Az én fiam halott!

Napfény, hogyan tudsz ragyogni?
Csillag, miért tudsz fényleni?
Mennyég, hogyan tudsz kékleni?
Az én fiam halott!

Hervadjatok virágok el,
Mint ahogy én érette hervadok.
Madarak, hulljatok le béna szárnnyal,
Mint lehullott Ő, a legszebb madár,
némuljon el az egész határ;
Az én fiam halott!

Zokogja bele a mindenségbe
Egy fájdalmas, sikoltó ének:
A dalok fia semmivé lett,

Az én fiam halott!

Akarjuk és hisszük, nem ennyi az élet,

S Te mosolyogva nézel ott fenn az égen.

Aludd örök álmodat békében, csendesen,

Lágy szellő öleljen kedvesen.

Elmentél, mielõtt felkel a nap
Nem érinthette napfény sápadt arcodat.
Elcsitult a madárzaj, a fák hallgatnak,
Mélységes ûr maradt utánad.
Elmentél oda, ahol minden végtelen,
Fájdalmat hagytál itt a lelkemben.
Nem nyílik már szemedben fényvirág,
Hangod sem hallom többé már. Könnyeim gyászolnak,
Ajkamon fájdalmas dal kél, viszi, röpíti utánad a szél. . .

Hiányzol nagyon kisfiam, soha nem feledünk...

  

Aludj, aludj, s már ott vagyok, a végtelenben egy napot... aludjál addig, gyermekem...

A kín nem enyhül, bár telik az idő.

Hónapra hónap jő. . . eltelik sok- sok idő.

Az időt, mit Veled tölthettem 

Csak egy pillanatnak érzem,

Nem maradt más nekem, 

Csak képek, álmok, emlékek. . .

Ó, hinnem kell, hogy lelked mégis él, 
E földi kíntól mentesülten, fénylőn, 
Mi vagyunk csak, kiket siratni kell, 
Kik itt maradtunk fájdalomban élőn 
Tenélküled! 

Álmodj néha rólam, és én ott leszek Veled,
ha megérint a hajnal, korábban ébredek.
Szólj néha hozzám, ha hiányzom Neked,
keress álmaidban, és én ott leszek Veled!

Itt vagyok, Anya, nézlek az égből
Majd idefenntről vigyázok Rád
Könnyeiddel én simítom arcod
Eljut hozzám minden imád.

Itt vagyok, Anya, ne félj, jól vagyok
Testem elhagytam, lelkem szabad
Felhőről felhőre ugrándozva
Egy csodás világ felé halad.

Hol nincs kín, bánat, égő fájdalom
Csak szeretet és mennyei fény
Itt vagyok, Anya, és egy sugáron
Eljövök Hozzád minden nap én.

Lelked érintem, álmod vigyázom
Örködni fogok léted felett
S örömmel nézek vissza a múltra
Hiszen annyira jó volt Veled.

Itt vagyok, Anya, suttogó szélként
Harmatcseppként egy fűszál hegyén
Szíved ha dobban. . . . . . velem lüktet
Ezért amíg élsz itt leszek én!

Váratlan percben az életed véget ért,

Mint vihar a rózsát a halál tépte szét.

Az élet csendesen megy tovább,

Fájó emléked elkísér bennünket egy életen át.

Még mennyi szép ígéret,
Mennyi csoda, ami várt volna Rá. . .
Nélküle nem teljesülhet soha már. . .



És itt maradtam én is álmok, remények nélkül,
Rám sem várnak már ígéretek, csodák,
Csak könnyek, kérdések, fájdalom és szomorúság.

Csodás valóság voltál, s most utolérhetetlen álom lettél! !

Várnai Zseni: Holt gyermek anyja

Anya, akinek holt gyermeke van,
A fél testével maga is halott,
És húzza, vonja le, a föld felé,
Mit énjéből a földnek átadott.
Anya, akinek holt gyermeke van,
Csak fél szemével néz a napba már,
A másik szeme túl a Mindenen
Holt gyermeke távol nyomában jár.
Úgy jár közöttünk, mint ki messze megy,
Vagy messze útról érkezett imént...
Mint idegen, ki otthont nem talál.
Ki valahol elhagyta fél szívét.
Csak fél szíve vergődik mégis itt,
Aranykalitkában sajgó bús madár,
Míg itt a földön élő kedvese,
Tilos addig a másik út, határ.
Fél kézzel végzi sok-sok dolgait
S hiú viszályok fölött, úgy lebeg
Magasan, minden szennytől mentesen,
Mint akit már nem érnek emberek.
Anya, akinek holt gyermeke van,
Csak félig él, lehúzza őt egy sír
S mikor élő fiára mosolyog,
Az egyik szeme akkor is csak sír.

Ott vagy minden nevetésben,
A szerető ölelésben.
Ott vagy minden hallgatásban,
A néma kiáltásban.
Minden percben és órában
Itt vagy velünk. Tudom! Érzem!
Bár a szemem nem lát Téged,
De a szívem érez.

Az emberek sok mindent elhallgatnak a halálról. Többek között, hogy milyen hosszú ideig tart, míg a szívedben is meghalnak azok, akiket a legjobban szeretsz.

Virágot viszünk egy néma sírra,
de ezzel Őt már nem hozhatjuk vissza.
Tudjuk, hogy nem jössz,
de olyan jó várni,
hazudni a szívnek,
hogy ne tudjon fájni.
Míg köztünk voltál,
mi nagyon szerettünk,
hiányzol nekünk,
soha nem feledünk.

Váratlan percben az életed véget ért,

Mint vihar a rózsát a halál tépte szét.

Az élet csendesen megy tovább,

Fájó emléked elkísér bennünket egy életen át.

Beszélnék, de a hang torkomban reked, 
Oly sok szép szót gondoltam Neked. 
De csak hallgatok. 
Nem akarnak formálódni a mondatok. 
Bántóan néma most a csend zaja, 

Itt lüktet bennem hiányod. 
Szólnék. De nem tudok. 
Zavartan hallgatok. 
S tűröm, hogy magához húzzon az emlék. 
Most távol vagy, de mégis oly közel. 
A szívemben. 

A lelkem átölel.