Apuci!

Annyira hiányzol!
Nyugodj békében! Álmod őrízzék az Angyalok!
Nagyon szeretünk!

Gyermekeid és unokáid

" Drága Édesapám, ki már nem lehetsz velem,
Arra kérlek, mégis fogd a két kezem!
Messzi távolból vigyázó szemeid
vesd le néha rám!
Ó bárcsak minden gondolatomat,
örömömet még elmondhatnám!
Hiányzol nagyon, s mit nem mondtam ki soha még,
Szerettelek, szeretlek, hiányod bennem mardosva ég!
Ha majd egyszer eljön az idő,
s újra láthatlakTéged,
Átölellek, hogy hallhassam minden szívverésed! "

" Most felnézek, és kinyitom az eget
még egy percre, hogy elmondjam Neked
hogy megnyugtassalak , nem vagyok árva,
mert itt vagy velem, a lelkembe zárva!
S most én őrizlek, vádelek,
míg felettem is elmúlnak a hűtlen évek.
S mielőtt bezárulna az ég,
még két szót felkiáltanék
mit ritkán mondtam, aztán elengedlek:
APUC I, SZERETLEK! ! ! ♥♥ ♥


" Köszönöm, hogy a lelked a lelkembe írtad!
Nincs hatalma felettünk a sírnak.
Örök az arcod
nem száll el szavad
minden mosolyod a lelkünkben marad! "


" Árnyékvilágban jársz most egyedül,
lépteid alatt nem zizzen levél,
se fűszál meg nem hajlik,
s mi követünk a tulsó partig, ahonnan
még visszatekintesz nekünk.
Ezt mi látjuk, más senki sem.
Lábad nyomát lassan és könyörtelenül befújja hóval a hideg tél.
Az éj sötétje eltakar.
S csak mi tudtuk, hogy itt voltál,
s elköszöntél. . . . . . . . . . . "


" Álmok közt újra láttam:
kislány voltam én. . .
Álmok közt újra láttam:
Te jöttél felém!
Két karod átölelt, én így aludtam el,
két szemed ragyogott,
Te így búcsúztál el:
- Ha hiányzom én néha majd,
hát hunyd le két szemed,
tárd ki a szívedet és nézd a kék eget!
A milliónyi csillagfény közt én is ott leszek,
s ha néha fáj majd, én meggyógyítom a szívedet!
Ha a hulló falevél földet ér egy őszi hajnalon,
gondolj majd rám, kicsi angyalom!
Az élet minket nem szakíthat el,
én a szívedben élek,
s te mindíg a szívemben leszel! "

" Arra gondoltam, elutaznék az égbe,
Oda, abba a távoli messzeségbe.
A mennyország kapuján bekopognék halkan,
Hátha lenne valaki, ki segíthetne rajtam.

Kinyitná az ajtót egy meseszép Angyal,
Bőre hófehér, ruhája átszőve arannyal.
Vállain szárnyak, glória a fején,
Angyal ő valóban, Isten mezején.

Megkérdezné tőlem: Hát te honnan jöttél?
Hisz még élsz, itt mit keresnél?
Elmondanám neki, hogy a szív szavát követtem,
Mert ideköltözött, kit oly nagyon szerettem.

Nem bírom már nélküle, csak látni szeretném,
Könnyes szemmel magamhoz ölelném.
Megcsókolnám, arcát, kezét, lépte minden nyomát,
Csak hadd lássam egy percre csodás mosolyát.

De az Angyal így szól: Menj haza,
Kit szerettél, már itt az otthona.
Látni fogod Őt, csak hunyd le szépen szemed,
S akkor biztos, hogy rögtön észreveszed.

Azóta én csukott szemmel járok,
Mindennél szebb az, amit így látok.
Mert már Ő is egy meseszép Angyal,
Bőre hófehér, ruhája átszőve arannyal! "

" Reméled, hogy visszatér,
Érzed hideg éjszakán.
Lágy kezeivel hozzád ér,
S meg is ölel talán.

Aztán rájössz, nincs ott,
Hisz nem is él már.
S te csak a levegőt karolod,
S közben a szíved fáj.

Lassan megnyugszol,
Hiányától ordítani tudnál.
Csöndben elalszol,
Hogy ne lássák, ismét sírtál. "






















Szeretettel: Tompikád