.
Ez a gyertya már leégett.
Szomorú arcomat az ég felé emelem,
A Holdat keresi fáradt tekintetem.
Hányszor sírtuk át együtt az éjszakát?
Hányszor zokogtam el a lelkem bánatát?
Most is holdfény füröszti meg arcom,
Megpróbálja lemosni, a szomorúságom.
A csillagok is huncutul rám kacsintanak,
De nyomát sem látják arcomon mosolynak.
Felkelek, és lassan aludni indulok,
A sötétség feketén köröttem imbolyog.
Kézen fog a magány, ő kísér utamon,
Az egyedüllét terhét cipelem vállamon. . .