Az elhunyt Kömlői emberekért, szülőkért, nagyszülőkért, dédikért, szomszédokért, barátokért Szabadi Lívia: Temetőben Temetőben néma csöndben múlnak el a nappalok, ott nyugszanak örök álmot, kiket lelkük elhagyott. Nem fáj ott már élet gondja, ember helyén fejfa áll, sok- sok élő azt gondolja: " Nincs más itt, csak bús halál! " Pedig ha tudnák mennyi titok, s mennyi- mennyi érzelem: fájdalom, nyűg, gyűlölet kínja, s sok földön túli félelem, simításnyi csók ajkak zugára, ezernyi elfelejtett szerelem, boldog családok szerető szívének emléktől bús kegyelem. A gyász néma, akár a temető vagy tán ordítja magából a kínt? Keresvén válaszát a halál a táncra mindig mást- mást hív. . . Nem válogat! Idős vagy fiatal? Nyújtja hűs, fekete ujjait, s e lassú forgatagban derűs fehér fény vizsgálja múltjaink. Az idő meg nem áll, a percek fogynak, az árnyak távolodnak, tisztelgünk a nyugvó napoknak, búcsút intünk a távozóknak, de új nap, új élet mindig virrad az összes nyughely felett, s megértjük célját a körforgásnak, a halál hasznának, emberek! A temetőben imát sokan mormolnak: idős néni és unoka. . . A temetőbe nem vágyik senki, de mégis mindenki otthona! A szív odavisz, hol fáj az emlék, s a szeretet örökké megmarad, hálát adhat, ki arra jár, hogy van kiért a szíve megszakad!