Temetőben néma csöndben múlnak el a nappalok,
ott nyugszanak örök álmot, kiket lelkük elhagyott.
Nem fáj ott már élet gondja, ember helyén fejfa áll,
sok-sok élő azt gondolja: "Nincs más itt, csak bús halál!"

Pedig ha tudnák mennyi titok, s mennyi-mennyi érzelem:
fájdalom, nyűg, gyűlölet kínja, s sok földön túli félelem,
simításnyi csók ajkak zugára, ezernyi elfelejtett szerelem,
boldog családok szerető szívének emléktől bús kegyelem.

A gyász néma, akár a temető vagy tán ordítja magából a kínt?
Keresvén válaszát a halál a táncra mindig mást-mást hív...
Nem válogat! Idős vagy fiatal? Nyújtja hűs, fekete ujjait,
s e lassú forgatagban derűs fehér fény vizsgálja múltjaink.

Az idő meg nem áll, a percek fogynak, az árnyak távolodnak,
tisztelgünk a nyugvó napoknak, búcsút intünk a távozóknak,
de új nap, új élet mindig virrad az összes nyughely felett,
s megértjük célját a körforgásnak, a halál hasznának, emberek!

A temetőben imát sokan mormolnak: idős néni és unoka...
A temetőbe nem vágyik senki, de mégis mindenki otthona!
A szív odavisz, hol fáj az emlék, s a szeretet örökké megmarad,
hálát adhat, ki arra jár, hogy van kiért a szíve megszakad!