Köszönöm, hogy Te voltál az Édesanyám!  

Emléked az idő tőlem elrabolja,
nincs már ki féltőn, óvón átkarolna.
Tested enyészeté, porlad lenn a sírban.
Ki ringattál egykor, halkan dalt dúdolva,
fáradt kezed, arcom többé nem simítja.

Anyámnak virág helyett
Írta: Kovács L. István.

Anyám.
Már messze vagy, nem ölelhet kezem,
ha vétettem (és tudom vétettem),
bocsásd meg nekem.
Mikor küzdöttünk egymással,
tudom akkor is szerettél,
kamaszként, már szégyelltem
de akkor is magadhoz öleltél.
Ha mentek a nagy szerelmek,
és hullottak a könnyek,
szívem helyén nem volt egyéb,
mint összetört cserepek,
Te azt is összeraktad,
és fölszárítottad a könnyeket.
Zenghetnék még ódákat,
mondhatnék szép szavakat,
nem teszem,
minek, ha már nem ölelhet át két kezem.
De itt vagy, itt vagy velem,
S bár már nem érhetlek el,
emléked őrzi, szerető szívem!

Temetőnek csendjében
csak lelkem kiált,
remegő kezeimmel
gyertyám gyújtom.
. . . teérted! . . .

Mikor megöleltél,
mikor értem aggódtál,
mikor még itt voltál. . .
. . . velem! . . .

Arcomon könnycsepp
lelkemben mély seb
és az a remény. . .
. . . találkozunk mi még! . . .

Ahol nem lesz fájdalom,
sem könny arcomon. . .
Két kezed kitárva
öledbe simulnék. . .

. . . örökké szívedben virágoznék! . . .  

Kun Magdolna: Anyámról álmodtam

Álmomban anyám láttam, ifjan, erősen.
Nem volt ránc az arcán, sem könny a szemében.
A konyhában szorgoskodott, ott serénykedett,
mint ki bizton tudja, hogy arra tévedek.